Hosszú idő telt el, amíg végre visszatértek az emlékeim. Újra megtaláltam a személy azonosságomat. Emlékszem a múltamra, éveimre és mindenkire akikhez közöm volt. Mindenre, ami azelőtt történt, hogy megváltozott minden, és a korábbi kalandor-csődörre, aki voltam, meg arra a kihasznált és felhasznált hímre, aki amnéziám idején lettem két nő kezében.
A szokásos, éves vitorlásversenyen voltam. Egy vihar észak felé sodort és minden erőmmel azon voltam, hogy ne süllyedjen el az egyszemélyes vitorlásom. Minden kommunikációtól megfosztva, napokig hányódtam, míg a szél enyhülni kezdett. Valahol a partok közelében vagy a környező szigetekhez közel járhattam, de sem műszer, sem navigáció nem volt már a kezem ügyében. Fáradt voltam és éhes, meg szomjas. Nem hagyhattam ott hosszabb időre a kormányt, mert nem voltak már automaták, amik helyettesítettek volna. Így alvásról és más szükségletekről csak futólag lehetett gondoskodni.
Aztán eljött az a pillanat is, amikor helyben elaludtam, hiába küzdöttem ellene. Mikor máskor támadt volna fel újra a vihar, mint ilyenkor éppen?
Manapság is előfordulhatnak hajótörések, főleg egy vitorlásversenyen. De a mai Robinson hogyan boldogul egy olyan szigeten, ahol két nő verseng kiéhezve?