Beléptem az irodahelységbe. Egy éve nem jártam itt, pontosabban egy éve és két hónapja. Szinte semmi sem változott. Eszembe juttatja az édes órák emlékét, amik itt kezdődtek.
A portaszolgálatnál senki sincs, így nyugodtan várakozok. Közben emlékezem. Másfél éve kerültem ide, mint utolsó éves szakmai gyakorlatozó egyetemista. Akkor csak szerencsés véletlen volt, hogy a vezérigazgató behívott interjúra. Véletlen, mert a vezetéknevem megegyezett az egyik ügyfelével, és az ügyfél helyett engem küldött be a titkárnője. Mikor beléptem az irodájába, leplezetlen értetlenséget, és csodálkozást láttam rajta, majd megenyhültek a vonásai. Hellyel kínált, és hagyta, hogy végigmondjam, miért kerestem fel. Valamiért úgy éreztem megkedvelt, mert pozitív választ adott, igaz azt is tisztázta, hogy ez egy félreértés eredménye, hogy fogadott, és egyedülálló alkalom, hogy elvállal egy egyetemistát szakmai gyakorlatra...
- Sziaaa! - Hallok egy vidáman csengő, ismerős hangot.
Hirtelen magamhoz térek az emlékeim közül. Máris elfog a viszontlátás izgalma, tudom, hogy hamarosan újra találkozom az egykori gyakorlatvezetőmmel - az egykori szeretőmmel.
- Szia Orsi! - válaszolok.
- Mi szél hozott? - kérdezi szomorkásan. - Talán a főnök miatt jöttél?
Rossz előérzetem támad: miért ez a szomorúság az Orsi hangjában?
- Igen, miatta... vagyis inkább hozzá. Szakmai dolog - füllentek.
A nagy barna szemű lány odahajol hozzám, a kezemre fekteti a kezeit:
- Szandra... Te nem tudsz semmit? - kérdezi.
- Mit kellene tudnom? - a vér is meghűl bennem. - Mi történt?
- A főnök múlt héten... Autóbaleset, tegnapelőtt volt a temetés - suttogja lesütött szemmel.
A világ megfordult velem és minden értelmetlenné vált. Fásult mozdulatokkal elindulok kifelé. Épp csak a kezemmel intek búcsút. Kilépek az épületből, a könnyeimet már nem tudom visszatartani.
A történet szomorú eseménnyel indul, de vajon vigasztalást kap a csalódott nő, vagy még jobban elveszti a kontrollt a teste és lelke felett?
Kiderül, ha elolvasod a történetet! Kattints ide a folytatáshoz!
