- Nagyon jól csinálod, ne hagyd abba! - biztattam.
Figyeltem, ahogy a csuklója járt. Egymás szemébe néztünk, fülig ért a szája.
- Akkor jó lesz így? - kérdezte.
- Persze, csak ne add fel! Akkor jó, ha kemény.
- Igyekszem, igyekszem... - lihegte. - Másik kézzel esetleg?
- Azzal csinálod, amelyikkel akarod, de ne állj le!
- Rendben, nem fogok!
- Ha így folytatod, akkor... - sóhajtottam.
- Pedig már fárad a csuklóm.
- A kitartás meghozza a gyümölcsét! - mosolyogtam.
- Akkor most egy kicsit lassabban?
- Ha jól esik, nekem is jó, csak ne állj le!
- Könnyű azt mondani! Mindjárt folytathatod, ha sürgetsz! - nézett szúrós szemmel.
- Nekem nem kihívás, de neked...
- Kihívás? Mégis, mi kihívás van abban, hogy már öt perce verem?
- És van nyoma?
Nem szólt hozzám, csak tette a dolgát. Láttam rajta az elszántságot, izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán, néha még fújtatott is.
- Jó, nagyon jó! - dicsértem meg kis idő múlva.
Győzedemes vigyorral nézett rám:
- De most már elég kemény ez a tojáshab, nem?